K.O. lvl me

Most léptem túl azon a ponton, hogy végre kiírom magamból a már régóta gyűlő feszültséget. Ha elolvassa valaki, ha nem. Az első problémám, hogy szeptember óta nem tudom kialudni magam. Hétvégeken abszolút lehetetlen. Szombaton vagy a piacra megyek segíteni, vagy épp apámhoz készülődök. Harmadik variáció, hogy már korán reggel megy a vita a konyhában a roppant fontos dolgokról. A fehér holló gyakoriságú szünetekben pedig szintén elképzelhetetlen, mert a drága tanárok annyi házit akasztanak a nyakunkba, hogy igazából olyan mintha nem is lenne szünet. Na igen, a másik az iskola. Én személy szerint sosem fogom megérteni a tanár nevezetű állatfajt. Soha semelyiktől nem kapunk egy jó szót , de elvárják, hogy ott legyünk mindig a toppon. A legszebb, hogy mindegyikük ki tudja magyarázni, hogy az ő tantárgya miért fontosabb az összes többinél. Nem is tudom, mit gondolnak. Majd a folytonos lehurrogásokból fogunk motivációt nyerni? Olyan mennyiségű a házi is, hogy előfordul, hogy éjfélig tanulok. A másnap reggeli 5-ös kelés ezek után nem túl ínyemre való. Duplaedzéses nap után pedig nyilvánvalóan minden vágyam a háziírás. Következő szép gondocskám, hogy rettenetesen egyedül érzem magam. Már nagyon szeretnék egy párt magam mellé. Tudom milyen íze van egy ilyen jellegű boldogságnak, és ez az ami kéne. Egy kan, akitől kapnék egy kis szeretetet... Volt egy szép kiborulásom is múlt csütörtökön. Timi és Hel nagyon megijedtek tőlem. Percenként változott a krokodilkönny és a rekeszizomszaggató röhögés.Rettentően zavar, ha előttem falják egymást párzó csigák módjára a szerelmespárok. Olyankor még jobban belém nyilall, hogy nincs senkim. Egyébként is ezt magánügynek tartom annyira, hogy nyilvános helyen nem csinálnék ilyen mások szeme láttára.
Az a vicces az egészben, hogy a környezetemben senki nem látja ezt rajtam. Egy mosollyal mindent el tudok intézni, holott hatalmas űr tátong bennem. Nem tudom, szükségem lenne-e mások segítségére. Magamból kiindulva, hogy mások nyavalygása felidegesít, gondolom más sem fogadná kitörő lelkesedéssel a lelki záporomat. A sajnálat sem segítene semmit ez esetben, senki sem tudja magát az én helyembe képzelni. Az olyan, mintha játékpénzzel akarnál valahol fizetni. Ezek nagyon átlagos tinilányos problémáknak tűnnek. Kívülről. Én magamban látom a hatalmas zuhanást.